Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el.

Minden szótól, mit kimondott a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelete kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny - vigasz,

Elfut a perc, az örök idő várja,

Lelkünk mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom nektek:

Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Útravaló

-Az embernél nincs veszedelmesebb és gonoszabb szörnyeteg a világon- mondta valaki anyámnak.

 -Nézd, ezt én is látom-felelte rá. -Nem vagyok hülye. Csakhogy nekem jobb abban a hitben élni, hogy a lelke legmélyén mindenki jó. Mennyivel lennék boldogabb, ha az lenne a meggyőződésem, hogy mindenki rossz? Inkább csalódok százszor is, minthogy az egész életemet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek...

Van egy pont, amikor úgy érezzük, nem megy tovább.
Ez a holtpont.
A halál pontja.
Akiben ilyenkor a hit hal meg: föladja.
Akiben a hitetlenség: folytatja tovább és megnyeri a csatát.

Valódi bajban senki sem depressziós. Háborúban, árvízben az ember eszeveszetten harcol; ismeretlen erők szabadulnak föl belőle, melyeken maga is meglepődik; étlen-szomjan küzd, nem adja föl, olyan súlyokkal is elbír, amelyeket békében meg sem tud mozdítani. A depresszió legjobb gyógyszere az igazi baj.

Karácsonyi apróság

Reményik Sándor : Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.